Kis barangolás Lengyelországban, avagy Henna a hegyek között

Sziasztok Fecnikukkolók!

Az idei évet egy nagyon különleges helyen köszönthettem. A családom révén lehetőségem adódott rá, hogy immáron harmadszor öleljenek körbe a Tátra hegycsúcsok hatalmas, mégis óvó karjai.

Kétszer volt már szerencsém járni ugyanezen a vidéken, de mindannyiszor nyári időszakban. Holott annak is megvolt a maga varázsa, valahogy a téli táj mégis… elbűvölt. Nem, nem. Ez sem a megfelelő szó. Próbálom megtalálni, mi a legjobb kifejezés, de egyszerűen a szavam is eláll, hacsak rágondolok.

Ám lehet, hogy pont ezzel mondok el mindent.

Azt hiszem, hogy elég satnya blogger lennék, ha nem próbálnám meg mégis szavakba önteni, hogy milyen is volt az utazás. Viszont eléggé belecsaptam a közepébe, úgyhogy talán ideje lenne lenyugtatnom az emlékektől zakatoló szívemet és az elejéről elkezdeni. Tudjátok, csak hogy ti is értsétek miről is zagyválok. :D

Az utazásunk december 26-én vette kezdetét. Családommal és régi családi barátokkal együtt utaztunk. Összesen voltunk tizenhatan. Igen, nem vagyunk kis csapat. Azt már az elején szeretném leszögezni, hogy én imádom az ilyen csoportos kirándulásokat, mert soha nem lehet unatkozni. Valakinek mindig támad valami remek ötlete! És igen, ennyi ember azért elég nyűgös társaságot tud alkotni, de én már az elején elhatároztam, hogy az utazás ideje alatt nem fogok idegeskedni semmi és senki miatt. Felőlem panaszkodhattak mellettem, hogy miért nem tud együtt menni öt autó vagy amiatt, hogy miért lesz a két és fél órás útból négy óra. Nem érdekelt. Minden percet csodaként éltem meg, mert úgy éreztem, hogy téli tündérországba kerültem. Olyan hihetetlen szerencsésnek éreztem magam minden egyes percben, amiért láthatom azt a vidéket, hogy semmi és senki nem tudta kedvemet szegni.

Azt hiszem, ez volt a legnagyobb ajándék, amit kaphattam. Régen éltem meg ennyire minden egyes percet. Régen éreztem magam ennyire felszabadultnak, problémáktól mentesnek. Mintha eddig csak sietve kapkodtam volna a levegőt, de ott fellélegezhettem.

Lengyelországon belül egy déli kis faluban, Czorsztynban voltunk. Korábban is mindig ott szálltunk meg, egy hihetetlenül kedves család által vezetett kis panzióban. Pár emeletes ház, tele szobákkal, irdatlan nagy konyhával és olyan kilátással, hogy képes lettem volna egész nap csak a teraszon állni és szemlélődni. A közelében egy tó található és két kisebb vár. Az egyikről az a hír járja, hogy kísértetjárta. Emlékszem, mikor először ott jártunk (több mint tíz éve :O), akkor meglátogattuk, csináltunk pár fotót és a felbukkanó fehér foltokra azt mondtuk, hogy eltévedt lelkek. Biztos nagyon büszkék voltak magukra azok a porszemek, amik belepofátlankodtak a fényképekbe. :D

Amikor tiszta volt az idő, az emeleti szobákból egészen el lehetett látni a Tátra fenséges hegycsúcsaiig. Számomra elképesztő, hogy hogyan lehet valami ennyire rendíthetetlen, tiszteletet parancsoló, büszke, vad és közben mégis biztonságot adó, védelmet nyújtó. Lehet, hogy csak a friss hegyi levegő az oka, de egész egyszerűen túlcsordultak bennem az érzelmek. Nem akartam szabadulni onnan. Nem szerettem volna hátat fordítani annak a látványnak. Lehet, hogy valójában nem a tájon van a lényeg, hanem azon, amit belőlem kiváltott: nyugalom, biztonság és szabadság.

Természetesen a gyönyörű kilátás ellenére nem töltöttük a mindennapjainkat a szálláson. Az időjárás olyan kegyes volt velünk, hogy kívánni sem tudtunk volna jobbat. Az első két napban csak elvétve láttunk egy-egy hófoltot, ám tökéletes volt az idő egy kis városnézéshez.

Krakkóban biztos rengeteg helyet fel lehetne még fedezni, mi most csak a „kötelező” kört tettük meg a várral, a főtérrel, egy finom étteremmel és a karácsonyi vásárral. Gyönyörű, régi épületeket látni mindenhol, amiknek az aljában híres márkák üzletei próbálják becsalogatni a turistákat. Már nem először járhattam ezeken a helyeken, de újra ledöbbentem, hogy mégis mennyi fa van ott! Elképesztő fa holmikat árultak, rengeteg sajtot (sírva tudtam volna fakadni, hogy azokat nem ehettem) és különféle szőrméket. A kedvencem a tér közepén egy kovács fiú volt, aki különböző medálokat készített. Meg lehetett kérni, hogy véssen bele valamit. Nagyon szép munkái voltak – az egyszerű, de nagyszerű elv alapján.

Számtalan lovas kocsit is láthattunk a téren, amik az est leszállta után sejtelmesen világítottak, amitől tényleg azt képzelhetted, hogy Hamupipőke hintója gurult eléd. Kedvet kapva, néhány nappal később mi magunk is elmentünk Czorsztynban egy kevésbé nagyzolós, de mégis meghitt éjszakai lovaskocsikázásra.

A hideg ellenére utcazenészekből sem volt hiány. Az egyik gitárostól meg lehetett vásárolni a lemezét, és mivel nagyon ügyesen játszott, ezért gazdagodott apukám „Mit hallgassunk a kocsiban?” kérdésére adható válaszaink listája.

A másik városnézésünk célja Zakopane volt. Elég nagy dugóba keveredtünk, de én abszolút megértettem, miért akar mindenki odamenni. Egy kis ékszeres dobozka jut eszembe arról a helyről. Tudjátok, ami zenél is. Nem olyan fülsértően és hamisan, hanem andalítóan. Nyilván a tömeg nagy százalékát a síelők tették ki, mi azonban maradtunk a vásárlásnál, a kihagyhatatlan csülökevésnél és az irdatlan nagy piac alapos átvizsgálásánál. Aki arra téved élete során, semmiképp ne hagyja ki a fenyő vagy málna mézet (új kedvencem!) és természetesen kóstolja végig a rengeteg sajtot is!

Mindig szívesen térek vissza bármelyik városba, de azért igazán örült neki mindenki, hogy harmadik napon arra ébredtünk, hogy valaki porcukorba akarta fojtani a vidéket. Mesébe illően nagy hópelyhek szállingózásában mi másra is vetemedhetett a csapat, mint szánkózásra és egy jó kis sétára a közeli erdőben. Még mindig nevetnem kell, ha eszembe jut, hogy ugyanaz jelenti a legnagyobb mókát az öt évesnek, mint a negyvennek: hóangyal készítés! Mi más?! :D

A napok elképesztő gyorsasággal teltek. Észre sem vettük, de már szilveszter estéje volt. Este kilenctől hajnali négyig szerintem csak táncoltam. Pedig nem voltam feldobva a gondolattól, hogy a családdal szilveszterezek, elvégre „milyen már?!” De tudjátok mit? Évek óta az egyik legjobb új évi köszöntésem volt! Miután mindenki megörült, hogy túléltük a kalandos tűzijátékozást, miután huszonötödszörre tomboltunk a „Hétvégén majd felmegyünk a hegyekbe” című számra és miután úgy éreztem, hogy véresre táncoltam a lábamat, az este véget ért. Ez azért töltött el szomorúsággal, mert tudtam, hogy csak egy rövid nap, és haza kell jönnünk.

Persze mindig haza kell jönni. Soha nem akar visszatérni az ember a nyaralásból. Én kitaláltam, hogy csatlakozom a családi bizniszhez, odaköltözöm a szállodához és a magyar turistákat fogom segíteni. A jelenlegi üzemeltetők ugyanis leginkább csak lengyelül beszélnek és azért fizetéskor vagy a vacsora tisztázásakor elég vicces az activityzés. Kitaláltam, hogy szabadidőmben írok és minden reggel arra a fenséges látványra fogok ébredni. Annyira megihletett az a táj, hogy mikor hazaértem egy teljes napig csak írtam, mert annyi ötletem támadt!

Igen, tudom, én valamiért minden utazásomban képes vagyok meglelni a szépséget és minden helyre azt mondom, hogy ott bizony tudnék élni. Valóban. Talán ezért teljesen mindegy számomra, hogy az életem során hol kötök ki, mert tisztában vagyok vele, hogy a világ örökké nyitva lesz előttem. Bárhová eljuthatok, ha igazán ezt akarom.

És miért is vágyom erre?

Mert felszabadító látni olyat, amiről el sem hiszed, hogy az a valóság. Mert megnyugtató megtapasztalni, hogy az emberi jóság nem nemzetiséghez kötött; ott van mindenhol. Mert izgalmas a járatlan utat választani a jártért. Mert üdítő rádöbbenni arra, hogy az otthon nem egy hely, hanem egy melegséget adó érzés.

Ezt jelenti nekem az utazás.

A bejegyzésben az általam készített fotókat láthatjátok. ;)