Egy hely, amit mindenki ismer

Sziasztok Fecnikukkolók!

Néhány nappal ezelőtt olyan helyre tévedtem, ami a legkülönbözőbb emberek "gyűjtőhelye". Mindenki járt már ilyen helyen életében minimum egyszer, és biztosra veszem, hogy mindenki egy pillantás alatt kialakított magában egy véleményt róla.

Nos, ez a hely a központi buszpályaudvar.

Városonként eltérő - persze. Ám azért azt kijelenthetjük, hogy közös jellemzőjük elsősorban a színes tömeg, ami megtölti élettel.

Régen jártam már erre, pláne kora délután, így elfelejtettem, hogy ez a napszak a gimnazistáké. Mindenki felszabadultan tart haza az iskolából, ahol természetesen kínkeservesen lassan telt az idő és barátaikkal hangosan nevetve tudatják veled: "fiatalok vagyunk, mindent lehet, mi vagyunk az élet császárai." Igen. Akár akarod hallani az üzenetüket, akár nem, ők akkor is harsányan az arcodba kiabálják.

Mielőtt félreértenétek, természetesen kivételek mindig vannak, de lássuk be, nem ők jelentik a többséget.

Semmi bajom az örömükkel. Nekem is a legnagyobb boldogság volt hazamenni iskola után. És talán azt is természetesnek titulálhatjuk, hogy minden tinédzser úgy érzi, övé a világ. Ez is teljesen rendben van.

Ami azonban "bökte a csőrömet", az az volt, ahogy egymással kommunikálnak. Bizony, még csak nem is az, hogy minden második tizenéves cigivel a kezében mászkál olyan büszkén, mintha egy királyi jogart hordozna körbe. Sajnos lassan ezt is a "természetes" kategóriába sorolhatjuk. Azonban az egymás felé kimutatott tiszteletlen hangnem olyannyira kiakasztott, mint a kedvenc könyvem egyik szeretett karakterének a halála. És tudjuk, hogy ez nagy szó!

Amikor egy barátnő úgy csettintgetett a pasijának - "Hol a tüzem?" -, ahogy régen egy szolgálnak tették, vagy amikor az egyik fiatal srác beszólt a buszsofőrnek - "Ne ide tolassá' má'!" -, akkor majdnem megálltam és megkérdeztem tőlük, hogy ha ők lennének azok, akikkel így beszélnek, akkor mit tennének. Valószínűleg a válasz valami ilyesmi lett volna: "Beverném a képét, mint a szar!"

Ühüm. Oké.

Igazán nem akarok olyan idegesítő, szülőkre jellemző szónoklatot mondani arról, hogy mi az illem. Gondolom ha nem is a szülők, akkor a tanárok már erről felvilágosítást adtak. Csupán borzasztóan meglepett, hogy az ALAPVETŐ kommunikációs szint ilyen mélyre süllyedt.

Ha a "BFF"-nek mondott barátnőddel/barátoddal úgy beszélsz, ahogy a kutyáddal sem, akkor tulajdonképpen mit vársz az élettől?

Ez a legfontosabb kérdés, amit fel tudnék tenni, és bár nyilván választ most sem fogok rá kapni, ez nem tántoríthatott el attól, hogy mégis írjak erről.

Persze, barátok között is vannak ugratások, poénkodások, csak úgy érzem, ez már rééééégen túllépett ezen. Pont erről beszélgettem egy hete az egyik ismerősömmel, aki a tinédzser korosztályt képviselte a társalgásunkban. Elmesélte, hogy náluk az iskolában azt tartják egyesek "menőnek", hogy még reggel, az első óra előtt beszívnak, és így ülnek be az iskolapadba. Amíg az én generációmnál az volt a durva, hogy ízléstelen dolgokat írtunk/rajzoltunk a táblára, addig a mostani fiataloknál az, ha részegen vagy "belőve" mennek iskolába. 

Ekkor döbbentem rá, hogy a határok tényleg nagyon kitolódtak. Megrémiszt a tudat, hogy pontosan melyik lesz az a pont, ami után a határ újra lesüllyed - vagy megtörténik-e ez valaha. Azt is le akartam írni, hogy tudom, hogy a felsorolt példák szélsőségesek, de azaz igazság, hogy ebben már egyáltalán nem vagyok biztos.

Van egy láthatatlan vonal, amit valójában a lelkiismereted húz meg. Ha ezt átléped, az a kis piszok átértékeli a dolgokat, és újra húz egy vonalat, épp csak egy leheletnyivel feljebb. Aztán ez megtörténik újra és újra. Bármennyire a külső ingerekre fogunk mindent, azért mellettük kell lennie egy belső késztetésnek is arra, hogy felismerjük, melyik az a vonal, aminek az átlépése után a lelkiismeretünk megcsúful, és ezzel tulajdonképpen el is pusztul.

Utólag okos az ember. Ezt én is sokszor megtapasztaltam már, és egészen biztos, hogy még meg is fogom. Viszont épp ezért kell néha odafigyelni azoknak a tanácsára, oktatására, akik mindezen már átmentek, hogy az ő hibáikat ne megismételjük - vagy fokozzuk -, hanem tanuljunk belőle.

Lehet, hogy máshogy cselekedsz, de így is hibázol. Nem baj. Kelj fel, porold le magad, és indulj tovább, csak egy jobb irányba. Egyetlen feladatod van, amit viszont soha nem felejthetsz el: a lelkiismereted mindig maradjon tiszta!

Neked, kedves Olvasó, mi volt a legkeményebb tinédzser kori csínytevésed? Minden időszaknak megvan a maga "divatos" zsiványkodása - mi volt a tiédnek?