Idén októberben volt szerencsém lehúzni az egyik tételt
erről a bizonyos listáról. Természetesen az ott szerzett emlékeket szerettem
volna megőrizni, így - mint mindig ilyen esetben -, ezúttal is írni kezdtem.
Ha kíváncsi vagy, hogy milyen élményekkel lettem gazdagabb, akkor kattints tovább és less bele a naplómba.
Ha kíváncsi vagy, hogy milyen élményekkel lettem gazdagabb, akkor kattints tovább és less bele a naplómba.
Ahhoz, hogy teljesen érthető legyen a történet, szeretnék
egy kis háttér információt adni. A családommal utaztam és összesen öt napot
töltöttünk ott, de ebből csak három teljes napra tudtuk belesűríteni a
látnivalókat. Pénteken este értünk a városba és kedden délelőtt már jöttünk
haza. Nem is terveztünk ennél hosszabb kirándulást; Lisszabonra többek között
pont azért esett a választásunk, mert az elmondások és leírások alapján az egy
tökéletes célpont hosszú hétvégézésre. Nos, azt hiszem ennél több bevezetőre
nincs is szükség, úgyhogy nyissuk ki azt a naplót:
1. nap - Péntek
A szállodánk egy régebbi emeletes házból lett átalakítva.
Egyértelműen megállapítható volt, hogy a porta a régi lépcsőház előterében kapott helyet. Na, nem úgy kell ezt elképzelni, mintha egy roskatag, olcsó lebuj
lett volna kinevezve szállodának. Nagyon ízlésesen átalakították, úgyhogy a
kezdeti lelkesedésünk csak növekedett, miután megérkeztünk és elfoglaltuk a
szállodai szobánkat. Ledobtuk a csomagokat, majd elmentem a portára és
feltettem a legfontosabb kérdést: „Melyik
a legjobb étterem a közelben?”
Ezt követően határozott léptekkel megindultunk az ismeretlen
kis utcákon. Olyan magabiztosan mentünk előre, mint akik minden nap ezeket a
macskaköveket koptatják. Nos, ez a határozottság egyre inkább fogyni látszott,
mikor az utcák is egyre szűkebbek és sötétebbek lettek. Belebotlottunk hangosan
futkározó gyerekekbe és még hangosabban társalgó felnőttekbe.
Lisszabon nem finomkodik. Lisszabon nem ismeri azt a
fogalmat, hogy személyes tér. Lisszabon egyből az arcodba mászik, ismeretlenül
és erősen ad két gyors puszit az arcodra, gyorsan elhadarja, hogy milyen jó,
hogy láthat, aztán mire felfogod, hogy ki is áll veled szemben, ő már rég
tovább ment és messziről integet, hogy majd még úgyis összefuttok valahol.
A legelső mondat, amit itt hallottam – leszámítva a
taxisofőr sűrű bocsánatkérését, amiért késett, „hiszen tudják, a forgalom valami borzasztó errefelé” – úgy gondolom,
tökéletesen összefoglalja a lisszaboni virtust. Az utcán várakoztam még két női
rokonommal, amikor sebesen robogva elhaladt mellettünk egy városnéző TukTuk. A
sofőr egy fiatal portugál srác volt, aki egy percig nem törődött azzal, hogy a
béna szabályok szerint az utat kéne néznie. Lelkesen magyarázott angolul az
utasainak, majd amikor elhajtott mellettünk füttyentett egyet és kikiabált: „Lisszabon gyönyörű város, de így, hogy itt
vagytok, csak még szebb lett!”
2. nap – Szombat
Az első teljes napunkon bebizonyosodott, hogy Lisszabon a
lépcsők, csempék és macskakövek városa. Itt a házak falát kívülről díszítik a
legkülönbözőbb mintájú és színű csempékkel, és hihetetlen, hogy már ettől
mennyire egyedinek, színesnek, élettel telinek tűnik a város.
Tény, hogy egyfajta furcsa kettős érzés fogja el az embert.
Lisszabon területe (by wikipédia) 83,84 km2. Viszonyításként:
Budapest területe 525,13 km2. Tehát, a város meglehetősen kicsi,
viszont ehhez képest sok az ember és egész egyszerűen nem tudják olyan gyorsan
összeszedni a szemetet, mint ahogy azt a turisták eldobják. Így azonban
koszos, néhol büdös, fülled, tele graffitivel.
Más részről viszont minden talpalatnyi helyet – és komolyan
mondom, hogy a legapróbb helyet is! – kihasználják és fát ültetnek oda.
Rengeteg a zöld, a nagyobb terek rendezettek, szóval úgy érezni, hogy az egész
város lélegzik, lüktet, él.
Van egy része a városnak, amit mi egy vicces félrehallás
miatt mindig Almafának hívtunk (eredeti nevén egyébként Alfama). Ezzel a városrésszel
kapcsolatban még az útikönyvek és weboldalak is azt tanácsolják, hogy csak
barangolj, csatangolj, engedd, hogy a város hangulata magába szippantson. Hát,
mi ennek maximálisan eleget tettünk. Elvesztünk, de nem voltunk elveszettek egy
percig sem. Alig pár méter széles, szűk sikátorokban bolyongtunk. Az egyik bal
kanyar után vizes ruhákkal teleaggatott részre értünk, a másik után egy
fado-házhoz, ahol egy kisebb tömeg várta, hogy jó ételhez és jó zenéhez jusson,
majd a harmadiknál egy idős nénihez, aki a bejárati ajtajában egy kis hokedlin
árulta a házi készítésű helyi specialitásnak számító szeszes italt, a
ginjinhat.
Az emberek kedvessége, a „déli vendégszeretet” újra és újra
lenyűgöz. A helyes pincérfiú már második este úgy fogadott minket, mintha
törzsvendégek lennénk. A kisboltban a fiatal eladólány majdnem depresszióba
esett, amikor megtudta, hogy nem ehetek tejet és glutént tartalmazó dolgokat
(és akkor a szójára és a tojásra még rá sem tértünk), és addig keresgélt a
boltban, amíg talált nekem egy megfelelő kekszet.
Egyik pillanatról a másikra néhány rasztahajú fiatal
körbeállt és táncolni kezdett a tér közepén. Bevontak mindenkit; arra tévedő
időseket, tiniket, fiatalokat. Kajla gyerekek ugrottak fel a híres 28-as
villamosra, hogy élvezhessék, ahogy egy megállót az ajtón kívül lógva bliccelhetnek.
Pékségek, betört ablakú, üres épületek, híres márkájú divat
üzletek. Itt minden megfér egymás mellett.
E-L-K-É-P-E-SZ-T-Ő! Akinek kenyere a déli életérzés, ő mindenképpen
látogasson el ide!
3. nap – Vasárnap
Az elsődleges célunk a város egyik leglátogatottabb
nevezetessége volt, a Belém-torony. Ez az erőd a világörökség része, és bár az
egyik legkisebb erőd, amiben csak jártam, kétségtelenül méltó a hírnevéhez. A
hosszú sorban állást csak ketten vállaltuk be a családból, és bár majdnem napszúrást
kaptunk a közel egy órás várakozás miatt, egészen biztosan megbántam volna, ha
nem megyek be. A torony szűk folyosóiba majdnem beragadtunk, de a kilátás sok
mindenért kárpótolt.
A TukTuk-on kívül még a templomoké – bocsánat, katedrálisoké volt a főszerep.
Eszméletlen, hogy van, amelyik a tizenkettedik század óta áll! El tudjátok
képzelni, hogy mennyi mindenen ment át az épület? Mennyi titkos sugdolózást
hallott? Mennyi örökre eltemetett titkot őriz? Hát, én belegondolni sem merek,
mert egész egyszerűen felfoghatatlan és valahol félelmetes is.
Egészen random programként betévedtünk egy viking
kiállításra is, ahol egy kis videón bemutatták, hogy a vikingek, mint vérengző,
elvetemült barbárok élnek a köztudatban, holott az egyik legbátrabb felfedezők
és hódítók voltak. A biztonságos otthont, a szeretteiket hátrahagyva hajóra
szálltak újra és újra, csak azért, hogy megismerjék az ismeretlent! A csillagok
állásából tájékozódtak, az állatok szokásaihoz mérték az időt. Akármilyen
kegyetlennek is tűnhet az akkori harcmodoruk, nem gondolnám, hogy náluk bátrabb
nép valaha is élt a Földön.
Az estémet az dobta fel, hogy megismertettek a
narancsos-fahéjas gin tonic koktéllal, ami ezúttal jelentem, hogy az új
kedvencem!
Egy újabb apró szösszenet a portugál életérzésről: a zene
hangját követve betévedtünk egy sikátorba, ahol körülbelül tízlépésnyi helyen
rendeztek utcabált – vagy házibulit, ki, minek hívná az ilyet. Volt egy
gitáros, egy énesek, rögtönzött grill, egy utcára dobott matrac és olyan
hangulat, amit körülbelül a Dirty Dancingben láttam utoljára.
Egyszerűen csak VÁÓ!
4. nap – Hétfő
Bevásárló nap.
Igazából ennyivel le is zárhatnám, ha nem lett volna velem
olyan klassz társaság, akik szerencsére pár óra után kellőképpen agyfaszt
kaptak a vásárlástól. Épp a délutáni koffein adagot juttattuk a szervezetünkbe
egy forgalmas kávézóban, amikor jött az ötlet, hogy vonatozzunk.
Olvastunk ugyanis egy remek helyről, amit sokan ajánlottak,
és nagyjából csak fél órát kellett a vonaton zötykölődni hozzá. Simán belefért.
Igazából ez a program abszolút nem volt betervezve, mégis számomra ez volt a
legmeghatározóbb.
A csoda neve: Sintra.
Még most is nehezemre esik összeszedni a gondolataimat ezzel
kapcsolatban, mert annyira feltöltött energiával, fékezhetetlen lelkesedéssel,
hogy az élmény gondolata is teljesen magával ránt. Bele sem merek gondolni,
hogy mi lett volna, ha tiszta az idő. Ilyenkor ugyanis ellátni elvileg egészen
az óceánig, illetve könnyedén észrevehetőek a szomszédos „kis nyaralók” is.
Tudom, hogy nekem azon a helyen még túráznom kell egy jót! Egy tétel lejött a
bakancslistáról, egy pedig felkerült. Soha véget nem érő játék.
5. nap - Kedd
Az utolsó napunkon már kora reggel ki kellett mennünk a
reptérre, így az a nap igazából nem tartogatott túl sok meglepetést. A
legnagyobb magam elé kitűzött kihívás az volt, hogy megkóstoljam a híres
portugál édességet, a pastel de natat, ami tulajdonképpen vaníliakrémmel
töltött leveles tészta. Pastel de Belémnek, vagy a szerzetesek süteményének is
hívják, mivel a Belém-torony közelében található Szent Jeromos-kolostorból
indul a finomság története.
A bökkenő az, hogy ez a kis apróság tulajdonképpen
megtestesíti mindazt, amit nem ehetek. Viszont ott voltam ötödik napja
Lisszabonban, minden második üzletből ez a kis szépség szemezett velem és
könyörgött, hogy kóstoljam meg. Tekintve, hogy egyszer élünk, úgy döntöttem,
hogy utolsó nap megkóstolom az édességet – így ha rosszul leszek, akkor
legalább már otthon. Hát, megérte a bűnözés, mert méltán híres ez a desszert,
bár lehet nem vagy túl objektív, tekintve, hogy hónapok óta vágytam már hasonló
édességre.
Mondtam már, hogy imádok utazni? :D
(A bejegyzésben látható képek mind általam készített fotók.)
- Henna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése