Fájó, de elkerülhetetlen

Szia Fecnikukkoló!

Neked mi ugrott be elsőre a cím láttán? Mi az, ami bár fájdalmas, mégis mindenki találkozik vele az élete során? Mi lehet az a lecke, amit meg kell tanulnia mindannyiunknak?

Mondják, hogy a legfontosabb leckéket maga az élet tanítja meg nekünk. Ebben az esetben is ő az oktatónk, mi pedig a nebulók, akik szótlanul, tehetetlenül tűrjük, hogy valami mélyenszántót ismét a fejünkbe verjen.

Kitaláltátok, mire gondolok? Nektek mi jutott eszetekbe? Ha szeretnétek, osszátok meg bátran a bejegyzés végén.

Nos, addig, amíg kíváncsian várom az általatok hozott megfejtéseket, elmondom, hogy miről is beszélek tulajdonképpen.

Elengedés.

Félelmetes, mennyi mindent rejt magában ez az egyetlen szó. Számtalan alkalommal használjuk és többféleképpen is értelmezhetjük, de a belőlünk kiváltott érzések között kivétel nélkül ott van a fájdalom. Még ha édes, akkor is.

Talán az egyik legrettenetesebb, ha akkor használjuk, ha egy szerettünket kell elengednünk... örökre. Sok érzelem kavaroghat ilyenkor az ember lelkében, és ez olyan katyvaszt teremt bennünk, hogy akár teljesen ki is fordulhatunk önmagunkból.

A saját tapasztalatomat szeretném elmesélni, és ha éppen ez még tanulságos is valakinek, akkor már nyerünk valamit.

Mikor először felébredt bennem a gondolat, hogy elengedni muszáj, akkor makacsul visszautasítottam és gondolni sem akartam rá. Vagyis inkább nem mertem. Igen, határozottan féltem, mert jobban szerettem volna, ha minden marad a régiben és nem kell senkitől sem búcsúznom. Ám tisztában voltam vele, hogy végül ismét üdvözölnöm kell Elengedést. Társamul szegődik majd, levakarhatatlan lesz és sokáig a nyakamon fog lógni. Tudtam, hogy így lesz, sajnos nem első alkalommal futottunk össze.

Idővel azt hiszem megpróbáltam meggyőzni magam, hogy az elengedés kétirányú dolog, és ha a másik fél képes rá, akkor én is az leszek. "Elég erős vagy, menni fog!" - mondogattam. Vicces, hogy saját magunkat átverni a legkönnyebb dolog a világon, nem igaz?

Amikor eljött a pillanat és tárt karokkal magához ölelt Elengedés, először persze meg tudtam volna ütni, kiabálni akartam vele, ellökni magamtól. Talán egy kis időre még sikerült is. Aztán ahogy teltek a napok, idővel hozzászoktam, hogy velem van. Néha, amikor összeszorul a gyomrom, hirtelen kiszárad a torkom és nem találom a hangomat, akkor tudom, hogy ezek még az elutasításom jelei, de ép ésszel felfogom, hogy idővel egyre ritkábban kell megküzdenem az ilyen tünetekkel.

Mitől könnyebb az egész? A támogatástól. Olyan szeretteim támogatásától, akik hasonló vagy még kínzóbb tüneteket produkálnak. Nehéz elfogadni, hogy elengedni kell, de ettől ez még makacs tény marad. A napokban olyan mértékű összefogást tapasztaltam, ami nagyon meghatott és segített, hogy Elengedést barátként és ne ellenségként lássam. Pedig végtelenül egyszerű műveletet végeztünk ám! Semmi terápia vagy csoportos lelkizés. Tudjátok miben nyilvánult meg ez az összefogás? T-a-k-a-r-í-t-o-t-t-u-n-k!

Biztos vagyok benne, hogy egy bizonyos személy odafentről nagyon jókat kacarászott rajtunk, ahogy kissé esetlenül, de töretlen lelkesedéssel és odaadással kipucoltuk a legutolsó sarkot is. Eszembe jutott egy gondolat, miközben a porszívóval küzdöttem. Annak ellenére, hogy Elengedés teljes bedobással részt vett az eseményen, mégis volt valami teljesen érthető és természetes abban, hogy nekünk ugyan miért jutott eszünkbe takarítani. Nem a port tüntettük el, hanem a falak közé rekedt fájdalmat, ami az utóbbi időben kegyetlenül beette magát, akár egy kártevő. Nem a padlót mostuk fel, hanem a nehéz emlékeket tüntettük el a szépekről, felfedve ezzel azok örök ragyogását.

Persze félre értés ne essék, Elengedés most is itt ül mellettem. Viszont már nem morogva figyel, mint egy támadásra kész eb. Itt ül a kanapé másik végében és a pléd felét ellopva tőlem olvasgat. Tudom, hogy ha egyszer elmegy, akkor megtanulhatok újra őszintén mosolyogva emlékezni. Megtanulhatok úgy tovább lélegezni, hogy nem a hiányra gondolok, hanem arra, hogy egy óvó szempár örökké kísérni fog, bármerre sodor a szél.

Mindenesetre – egyelőre - megférünk egymás mellett Elengedéssel. Néha, amikor kibukik egy könnycsepp, megölel, és az suttogja a fülembe: "Már nem sokáig leszek veled."

- Henna