Nem itt és nem most

Sziasztok Fecnikukkolók!

Az írás az önkifejezés egyik kreatív formája. Még ha nem is éppen magamról írok, a stílus, a szóhasználat, a történetszál továbbszövése, az alkotott karakterek mind-mind arról suttognak, hogy ki is vagyok én.

Nos, azt talán nem is csak halkan mondják a leírt szavak, hogy milyen álmodozó is vagyok. Ez - azt hiszem legalábbis - meglehetősen egyértelmű jellemzőm. Mindig úgy gondoltam, hogy az álmodozás hasznos, hiszen ez segít abban, hogy gyermeki énem, az örök kíváncsi, a még romlatlan lelkű kis lurkó életben maradjon bennem. Ezt tulajdonképpen huszonhat év után sem tudnám megcáfolni. Ám ennek ellenére azt is megtanulhattam, hogy soha semmi sem fekete vagy fehér, jó vagy rossz. Nagyon ritka, amikor valami minden kétséget kizáróan sorolható az egyik kategóriába.

Hasonlóképpen vagyok ezzel a jellemvonásommal is. Álmodozni szép dolog. Ha képes vagy meglátni az apróságok között is a szépet, a vicceset, az érdekeset, akkor gyakorlatilag képtelen vagy unatkozni. Mire gondolok? Képes vagyok a fűben fekve időtlen ideig nézegetni a komótosan lebegő felhőket, és teljesen őszintén mosolygok, ha éppen sikerül egy alakot felfedeznem bennük. Igen, ezt jelenleg is megteszem, nem csak tíz évesen tettem.

Az, hogy szeretek utazni csak táplálja az álmodozás képességét. Minél több új helyet látok, minél több új embert ismerek meg, annál élénkebb színben pompáznak az álmaim. Itt is találkozhattatok már utazásokról szóló bejegyzéseimmel, és minden esetben csak pozitívan tudtam nyilatkozni az utamról. Ezért is világos, hogy borzalmas kritikus válna belőlem. Én még a legkoszosabb városban és a legócskább filmben is azt figyelem, ami mégis pozitív. Arra koncentrálok, mert azt a részét szeretném magamnak megőrizni.

Ezzel tehát semmi gond.

A probléma akkor van, amikor az álmodozás belekontárkodik a valóságba. Ilyenkor a hétköznap egyhangúsága és kiszámíthatósága annyira fájón markolja a szívemet, hogy levegőt venni is nehezebb. Ilyenkor fog el az a gyomorszorító érzés, hogy nekem nem itt kéne lennem, ahol éppen vagyok. Nekem nem azt kellene csinálnom, amit éppen csinálok, sőt, nekem egyszerűen nem is a mostban van a helyem. Nem tudom, hol máshol és mikor. Csak a bizonyosság van bennem, hogy el kell indulnom valamerre, mennem kell megállás nélkül, ameddig meg nem érkezem.

Éreztetek már hasonlót? Ha igen, tudjátok mennyire borzasztó tud ez lenni. Száz százalékig biztosak vagytok benne, hogy máshol lenne dolgotok, mégis bűntudat fog el erre a gondolatra, hiszen tulajdonképpen a jeleneddel sincsen probléma. Az én esetemben például: van egy stabil állásom, ami bár kimerítő, mégis szeretettel és teljes bedobással tudom végezni. Bérelek egy lakást, az otthonomat, amit önerőből képes vagyok fenntartani. Szuper barátaim vannak, akik megnevettetnek, akikre mindig, minden körülmények között számíthatok. Hát akkor mi is a gond? Szidom magam, amiért nem elégszem meg ezzel a boldogsággal, amiért olyasmi felé visz a szívem, az ösztönöm és minden egyes porcikám, amit nem látok tisztán, amiről nem tudom, hol van és mi is az.

Ez a belső erő hajt az ismeretlen felé. Izgalmasan hangzik, ugye? Nos, amikor ez az egész megreked benned, amikor érzed, hogy a rácsok ketrecét rázod vadul, de a ketrec nem nyílik, akkor nem izgalmas, csak szomorú és bántó. Persze, ez is elmúlik. A nyughatatlan lelkem egy idő után belefárad a próbálkozásba, hogy kitörjön a jelenéből, és beletörődve sorsába visszakullog a megszokott helyére. Nem telik sok időbe és megint őszintén - tényleg őszintén! - mosolyog a világra és szereti az életét. Lehet, hogy ketrecbe van zárva, de kényelmes és tágas ketrecbe, így hát nem bánkódik. Egészen addig, amíg egy váratlanul feltámadt szélvihar ismét felborzolja a kedélyeket, ismét életre kelt valamit bennem, és akkor megint kezdődik az egész elölről.

Mi ez, ami hajt és miért teszi? Ha egyszer tényleg elindulnék, akkor találnék olyan helyet, ahol megállva úgy érezném, oda tartozom? Vagy akkor is csak ideig-óráig lennék nyugodt, majd újra elfogna az őrület és elindulnék ismét? Vajon tényleg van egy otthon, ahol úgy érezném nem csak létezem, hanem élek? Megvan az a hely, ahová tartozom vagy az annyira elveszett, mint Atlantisz és vele együtt az esélyem is arra, hogy megtaláljam? Érdemes keresni, vagy csak végeláthatatlan menetelés lenne, egy kétségbeesett, eredménytelenül záruló kutatás, ami az életem végével zárulna csak le?

Mélyen legbelül, tudom, hogy igen, létezik. Mintha nem is én válaszolnám meg a kérdést saját magamnak, hanem egy nálam nagyobb erő, talán a sorsunk írója súgná meg minden kétséget kizáróan a választ, hogy IGEN! Ez ad egyfajta belső békét, mert tudom, hogy bárhol vagyok most, bármi történik a jelenben, az afelé vezet, ahol lennem kell majd.

Érdekes kettősség, nem igaz? A belsőm azt súgja: "Nyugalom, türelem!", a szívem mégis olyan tempóban kalapál, amitől csak arra tudok gondolni: "Most, azonnal!" Amikor beszorulok a két véglet közé, akkor egyetlen pillanatra úgy érzem, teljesen megőrülök, és soha nem lesz újra minden rendben. Ilyen pillanatban születnek meg ezek a sorok is. Ám, ahogy már említettem, a vihar csitul egy idő után, a hullámok nem csapnak már olyan magasra és a szél sem tép szét. De amikor minden békésnek és csendesnek tűnik, akkor is tudom, hogy még nem érkeztem meg. Még mindig "csak" utazom valami felé, amit el kell, el fogok érni, de az nem itt és nem most van még.