Sziasztok Fecnikukkolók!
Aki korábban már járt erre fecnihalom felé, ő tudhatja, hogy szeretek az utazásaimról beszámolni. Ha akarnám sem tudnám letagadni, hogy milyen sokat jelentenek számomra az utazások által nyert emlékek, hiszen talán a soraimból is kiszűrhető, hogy nagy örömmel mesélek róluk.
Nos, ez most sem lesz másként. Sokat utazom a családommal és családi barátokkal. Szerencsés vagyok, hogy erre lehetőségem van, és ezért végtelenül hálás is vagyok. Ám amikor a barátaival kel útra az ember, az valamiért mégis teljesen más.
Az utazás szeretete, a miatta érzett izgatottság, a begyűjtendő szép emlékekért szomjazó lelkem ugyanazt az érzést keltik bennem minden egyes alkalommal. Viszont amikor baráti társasággal utazom, akkor mindehhez társul egy plusz érzés. Egy plusz öröm, egy plusz adrenalin löket, mert tudom, hogy legnagyobb szerencsémre a barátaim is pont olyan lököttek mint én, és így nagyobb eséllyel jöhet szembe egy kiszámíthatatlan, jó program, ami természetesen kihagyhatatlan, hiszen örök emlékekkel szolgál majd.
Ilyen érzésekkel indultam útnak barátaimmal Horvátországba.
Azt tudni kell, hogy ez nálunk már egy hagyomány. Ez a baráti társaság akikkel most utaztam a kollégáimból, és az ő párjaikból tevődik össze. Tudom, tudom, mondjak hál imát minden éjjel, amiért gyakorlatilag a legjobb barátaimmal dolgozhatok nap mint nap. Higgyétek el, ha hívő lennék, megtenném. Na, de ami a lényeg, hogy immáron harmadik alkalommal szerveztünk közös hosszú hétvégés nyaralást a horvátokhoz, viszont minden évben kicsit változott a társaság. A mostani egy olyan jól összehozott banda volt, hogy kívánni sem tudtam volna jobbat.
Tízen mentünk, két autóval. Pénteken indultunk, hétfőn jöttük, szóval tényleg nem kell túl nagy nyaralásra és kikapcsolódásra gondolni, de azt a következtetést vontuk le - ismét -, hogy ekkora társaság bizony csak pár napig képes nyugodtan elviselni egymást. Akárhogy is nézzük, a csoportos nyaralások mindig nyűgösek, hiszen ahányan vagyunk, annyifélét akarunk, de azért három-négy napig mindenki képes tolerálni a másik hülyeségét.
Szerencsére ez idén is beigazolódott, mert a "csapatmunkára" nem lehet panasz. Úgy tudtunk többé-kevésbé mindig együtt mozogni, hogy mindenki megkapta, amit szeretett volna. És csak hogy még egy bizonyítékot mondjak a kitűnő csapatmunkára: egy fürdővel rendelkeztünk a szálláson. Tízen. És nem volt soha vita! Persze, várakozás és "stipi-stopizás" volt, de egyszer sem fordult át vitába a dolog és hát lássuk be, ez azért már valami!
Pénteken miután leértünk Medulinba és elfoglaltuk azt a szállást, ahol egyébként két éve is voltunk, egyből lementünk strandolni a naplemente narancssárga fényében játszó tengerre. Mivel elég későn értünk a víz közelébe, ezért nem volt célunk aznap a környék legjobb strandolásra alkalmas helyét megkeresni, csupán fürdeni vágytunk, meg arra, hogy a bőrünkről titkon nyalogathassuk a sót. A legközelebb eső strand volt persze a legforgalmasabb. Bár az este közeledtével az emberek száma lecsökkent, a szemét száma sajnos nőtt, így nem sikerült a legfényesebb benyomást kapnunk elsőre, de ez aligha érdekelt akkor minket.
Az első vacsoránkról alkotott képünk sem volt sokkal jobb. Beleestünk a minden turistát egyszer elérő csapdába: az első étteremnél megálltunk, ahol a pincérek lelkesen mutogatták az étlapot az utcán és ecsetelték, hogy náluk kapni a legfinomabb "csavpcsicsit". Életünk legrosszabb vacsorájának ízét végül kénytelenek voltunk a szálláson kiűzni a szánkból, de szerencsére ebben segítségünkre volt egy italboltot is megszégyenítő italválaszték. Nem, nem gyümölcsitalokra gondolok. ;)
A második napot vártuk a legjobban. Azt hiszem, ezt bátran mondhatom mindenkinek a nevében. Ugyanis a tavalyi horvátországi nyaralásunk alkalmával, Zadarban elhatároztuk, hogy legközelebb elmegyünk közösen egy napra hajókázni a tengerre. Elképzeltük, megfogadtuk, megvalósítottuk. A szállásadónk segítségével kibéreltünk egész napra egy hajót, aminek alsó szintje fedett volt, így elkerülhettük - volna -, hogy a Nap szénné égessen minket, illetve volt egy apróbb felső szintje is, ahol kényelmesen lehetett napozni, és ahonnan a bátrabban leugrálhattak a hajóról a vízbe. Igen, leugrottam, és a fülem rettenetesen fájt a sós víz mennyiségétől utána, de nagyon élveztem! :D
A hajóhoz kapitány is járt, így nem kellett attól tartanunk, hogy valami kárt teszünk a szállítóeszközben, illetve a tapasztalt tengeri medvénk legalább tudta, hogy mit érdemes megnézni. Így hajókáztunk kis szigettől, világítótornyon át egy újabb kis szigetik majdnem egész nap. Sokat úszhattunk, sokat ihattunk, sokat ehettünk. Az árban benne volt, hogy kaptunk üdítőt, sört és bort, no meg ott a hajón helyben elkészített halat és egyéb sült húsokat. Királyi életünk volt? IGEN!
Egyetlen dolgot hiányoltam csak: nem láttunk delfineket. Ezt az "apróságot" így még nem húzhattam ki a bakancslistámról, de nem baj, meglesz az is, tudom én!
Ha emlékeim nem csalnak nagyon, akkor este hat-hét fele érhettünk vissza a kikötőbe. Ezután ismét kísérletet tettünk arra, hogy a magunkkal vitt nemüdítő mennyiségét a legközelebb vigyük a nullához, majd elmentünk egy szórakozóhelyre, amit páran már ismertünk két évvel korábbról. Az egész napos víz és napfény közelségtől meglehetősen hamar befáradt a társaság, de azért táncoltunk, ha már arra jártunk, majd valamikor éjjel visszamentünk a szállásra. Út közben megálltunk enni egy még véletlen épp nyitva tartó hamburgeresnél, ahol pont egy magyar lány volt a pultban. Akkor ez nagyon vicces véletlen egybeesésnek tűnt, de józanabb fejjel belegondolva, biztos sokan próbálnak szerencsét a szomszédban. Bár azt továbbra sem értem, hogy miért pont az apró Medulinban.
A vasárnap a pihenés, az előző nap szerzett égési sérülések ápolgatásának napja volt. Egy viszonylag kulturáltabb strandot kerestünk, ahol árnyékba húzódva mindenki kedvére olvashatott, aludhatott, vagy csak szokásunkhoz híven szórakoztattuk egymást néhány agyament történettel.
Én, mint a legtöbb nyaralás alkalmával természetesen vittem magammal egy könyvet. Egy számomra jelenleg igen meghatározó olvasmányt: Diana Gabaldon Outlander könyvsorozatának eső kötetét. A maga csekélyke 908 oldalával nem éppen a könnyen cipelhető könyvek kategóriájába tartozik, de hűen jött velem a hajóra is. Annyival magával ragad még mindig a skót vidék és hagyományok, hogy bár negyven fok is lehetett, én mégis mintha a skót felföld hűvös szellőjét éreztem volna a bőrömön. Félreértés ne essék, akárcsak mindenki más, én is imádom a tengert, a homokot, a napfényt. Viszont nem tudnék olyan helyen élni, ahol árnyékban is hőgutát kap az ember. Nyaralni bármikor elmennék bárhová, de ha máshol kell elképzelnem az életemet, akkor az csakis egy Skóciához hasonlóan hűvös helyen tudnám megtenni.
A vasárnapi sziesztánkat egy meglehetősen jelentős esemény "zavarta meg", nevezetesen a foci VB döntője, amiben a horvátok is érintett felek voltak. Próbáltunk a parton helyet találni valamelyik bárban vagy étteremben, de természetesen színültig tele volt minden hely, ami rendelkezett legalább egy tévével. Végül a parttól távolabb, az egyik kis utcácskában találtunk helyet magunknak. Szerintem nem bántuk meg. Először is, nem kellett száz másik vendég feje fölött néznünk a meccset, másodszor finom ételeket ehettünk a mérkőzés alatt, továbbá a horvát pincérek látványa is dobott valami pluszt az egész hangulatához. A pincérek félszemmel mindig a képernyőt lesték, miközben hozták ki az ételeket, velük együtt ujjongtunk a góloknál és ugyanígy közösen szomorkodtunk, amikor kaptak egyet. Egy foci meccs erejére, mintha mi is horvátok lettünk volna. Ez valahogy olyan megható volt számomra, hogy még az sem érdekelt, hogy vesztettek. Ami azt illeti, szerintem őket sem, mert onnantól kezdve egész éjjel ment a hangos dudálás, ordibálás, sőt, még tűzijáték is volt.
Utolsó esténket egy jó hírű étteremben töltöttük, ahol finom ételekkel koronáztuk meg a horvát nyaralásunkat. Mivel másnap délelőtt tíz óráig el kellett hagynunk a szállást, ezért aznap már senkinek nem volt kedve, vagy sokkal inkább ereje még egy alkoholmámoros estéhez, így a többi naphoz képest korán lefeküdtünk aludni.
Harmadik éve utaztunk ebbe az országba azzal a céllal, hogy megerősítsük: nem csak kollégái vagyunk egymásnak, de jó barátai is. Ezt a célt maradéktalanul teljesítettük idén is. Sőt, megkockáztatom, hogy mind közül ez volt a legjobb közös nyaralásunk. Ezen felbuzdulva természetesen már most tervezni kezdtük a jövő évi utazásunkat, amikor - reményeim szerint - már nem a horvát partok felé vesszük majd az irányt, hanem megnézzük, milyen élmények várnak majd minket a szlovén part mentén.
Ti is utaztatok már nagyobb társasággal? Mik a tapasztalataitok; szerintetek is nehéz összeegyeztetni mindenki akaratát, vagy ha igazán jó a társaság, azért kivitelezhető? Jártatok esetleg már Medulinban vagy Pulában? Ti milyen élményeket szereztetek ott?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése